„Az NSA több, mint egyszerű kémhálózat, ez globális fasizmus” - avagy megfigyelés az összefonódó kormányzati és vállalati hatalom rendszerében
2013.07.19. 23:49
Számos alkalommal foglalkoztunk már a politikai és a gazdasági elitek összefonódásának problematikájával, most egy, a globális megfigyelési botrány(sorozat) kevéssé hangsúlyozott összefüggéseit firtató véleménycikk fordítását közöljük, melynek szerzője Patrick Henningsen.
Az Edward Snowden-féle NSA-leleplezés mérete és kiterjedése ellenére nem sok jele mutatkozik annak, hogy Washington D.C. változtatna módszerein, és még kevesebb, hogy ezt bármelyik európai szövetségese ténylegesen számon kérné.
Német hintapolitika
Németország irányváltása a témával kapcsolatban sokat elárul a probléma méreteiről. Angela Merkel kezdeti nyilvános reakciói felháborodottnak tűntek. „Már nem a hidegháború napjaiban élünk,” mondta Merkel szóvivője. „Ha megerősítést nyer, hogy valóban kémkedtek az Európai Unió diplomáciai képviseletei és az egyes európai országok ellen, akkor nyíltan ki fogjuk jelenteni, hogy a barátok bepoloskázása elfogadhatatlan” (Guardian, 2013. júl. 1.).
Merkel nyilvános alakoskodása nem tartott ki sokáig, miután Snowden a Der Spiegel magazinban csupán napokkal később föltárta, hogy az USA és Németország valójában partnerek a globális kémhálózatban. „Ágyba bújtak a németekkel csakúgy, mint a legtöbb nyugati állammal” – idézi a német magazin Snowden-t, aki hozzátette, hogy az NSA-nek Külügyi Direktorátusa van, amely a más országokkal való együttműködésért felelős (RT, 2013. júl. 8.). A Spiegel riportja azt is jelezte, hogyan dolgozik össze a német Szövetségi Hírszerző Szolgálat, a Bundesnachrichtendienst (BND) és az NSA.
Úgy tűnt, hogy a zavarodottság, amit az újabb Snowden-bombahír okozott, arra kényszerítette Németországot, hogy visszavegyen egy fokozattal, ahogy Merkel inkább a megbékítés politikája mellett döntött. A kezdeti hasadás az USA és Németország között tehát puszta politikai színház lett volna? (…)
Nincs valódi elszámoltathatóság
A hatalommal való kormányzati visszaélés általános témáját tekintve, az elmúlt hét tömör példáját szolgáltatta annak, aminek egy fejlett, civilizált demokráciában történnie kéne. Luxemburg hosszú ideje hivatalban lévő miniszterelnöke, Jean-Claude Juncker bejelentette lemondását egy kémbotrány miatt, ami illegális telefonos lehallgatásokat foglal magába, számos más, erősen korrupt cselekmény mellett. Normális időkben annak kéne történnie más országokban is, mint az USA, vagy Nagy Britannia, ami Luxemburgban történt – de a mostaniak távol esnek a normális időktől. Hogy mi a normális ebben a bizarr korban, azt bárki kitalálhatja, és ugyanez áll arra, hogy mit tartanak „legálisnak”, különösen az Egyesült Államokban.
Snowden leleplezései vízválasztót kellett volna képezzenek, de ehelyett 2013-ban úgy tűnik, nincs parlamentáris kontroll a bírói engedély nélküli digitális megfigyelés és adatlopás kormányzati ügynökségek által folytatott gyakorlatának szabályozására, és még kisebb az esély az igazságszolgáltatásra a bíróságokon, ahol a döntőbírák képtelenné váltak a törvény betartatására, amit betemetett a rendkívüli háborús rendeletek és végrehajtási utasítások lavinája. (…)
NSA és GCHQ: Közös vállalkozás
A legutóbbi Snowden-kiszivárogtatások alapján többet tudtunk meg az adataikat és kommunikációjukat megosztó amerikai NSA és brit GCHQ partnerségének valódi természetéről ebben a nemzetközi kémhálózatban. A brit kormány TEMPORA néven ismert kommunikációs főparancsnokságán keresztül a brit ügynökség képes megfigyelni több mint 200, az országba vezető száloptikás főkábelt, elmentve mindent – mintegy 27 petabyte-ot (27 millió GB – a szerk.) naponta, amit aztán 300 GCHQ elemző értékel ki és 250 NSA-kolléga rostál át.
Több mint egy évtizednyi Patriot Act (Hazafi Törvény), FISA-törvény és WikiLeaks-távirat után az amerikaiak és európaiak egyaránt egy a Stockholm-szindrómához hasonló, bizonytalan állapotban vannak, amelyben a digitális kommunikáció iránti szeretetük csaknem győzedelmeskedik a magánélethez való jogot érintő aggodalmaik felett. Ugyanezt az ambivalenciát visszhangozta Obama és Merkel, akik mindketten állítják, hogy a terrorizmus elleni védekezés nem lehetséges az elektronikus megfigyelés lehetősége nélkül. Azonban a narratíva, amely eredetileg az invázió körül képződött, amit Washington a saját polgárai magánélete ellen folytat, azóta nemzetközivé vált. Immár egymással – és nagyvállalatokkal – partnerségben dolgozó kormányokról szól, a leghatalmasabb világméretű digitális vonóhálóban, ami csak elképzelhető.
(…) Edward Snowden-nek a Der Spiegel-ben tett kinyilatkoztatásai szerint, az NSA hozzávetőlegesen 20-60 millió német telefonos összeköttetésbe és 10 millió internetes adathalmazba szaglászik bele nap, mint nap. Mindent összevetve félmilliárd német telefonhívást, e-mailt és más szöveges üzenetet fésülnek át.
A sérelmet sértéssel tetézve, az is kiderült, hogy az amerikai hírszerzés Németországra, mint „harmadosztályú partnerre” hivatkozik, Kínával és Irakkal egy lapon említve és így lehetővé téve a megfigyelést. Az elmondottak szerint az NSA nem csupán Berlint, de az EU diplomáciai hivatalait is bepoloskázta és hozzáférést szerzett az EU belső számítógépes hálózataihoz.
Hol van tehát a nemzetközi diplomáciai krízis az USA és Európa között? Normál körülmények közt, mindez jelentős diplomáciai válsággá alakulhatna, szembeállítva egymással az EU-tagokat és az USA-t – de sajna ezek nem igazán normális idők. Németország és az EU ingázásba kezdett, vagy valami ahhoz hasonlóba. Martin Schultz, az Európai Parlament elnöke rögtön kijelentette: „Ha az állítások igaznak bizonyulnak, ez egy rendkívül komoly ügynek bizonyulna, amely súlyos hatással bírna az EU és az USA kapcsolatára.” Brüsszel azonnal elfogadott egy nem kötelező érvényű határozatot, amely kimondta, hogy amennyiben az amerikaiak nem fedik fel teljes mértékben e-mail és kommunikációs adataikat, két transzatlanti információcseréről szóló megállapodást is visszavonhatnak. (…) Kevesen hiszik el, hogy az EU ténylegesen beváltaná fenyegetéseit, legtöbben a kezdeti reakciót puszta megítélés-javító gyakorlatnak látják, amely nem vezet valódi cselekvéshez a brüsszeli képviselők részéről.
Globális adat-ipar: Egy digitális kartell
Az ügy vállalati vonatkozásait nem szabad alábecsülni, tekintve központi szerepüket a nemzetközi digitális adatkereskedelemben. Edward Snowden PRISM-leleplezései a kormányzati ellenőrzés alatt folyó NSA-lehallgatásról és adatlopásról nem jelentettek újdonságot, mivel a volt CIA-elemző Russel Tice csaknem egy évtizeddel ezelőtt, 2005-ben bizonyította, hogy az NSA törvénytelen és alkotmányellenes lehallgatást folytat amerikai állampolgárok ellen. De az NSA-féle megfigyelés nem működhet ezeknek a cégeknek az együttműködése nélkül, melyeknek irodái és műveleti központjai vannak a legtöbb külföldi piacon.
Itt rejlik a kulcsmotívuma mindennek – annak érdekében, hogy az NSA-hez és a GCHQ-hoz hasonló ügynökségek könnyedén hozzájuthassanak a digitális kommunikációnkhoz és adatainkhoz, szükségük van az óriáscégek együttműködésére. Az USA-ban már ismert, hogy a vezető internet- és mobilszolgáltatók, mint a Verizon és az AT&T milyen szerepet játszanak ebben az egyenletben az amerikai határokon belül, beleértve a vállalatok létesítményeiben található, az NSA által ellenőrzött adatgyűjtő szobák létezését is. Meglehetősen sokkoló, de korántsem annyira, mint az, ha tekintetbe veszed a transznacionális óriáscégek szerepét abban, hogyan teszik lehetővé az NSA számára, hogy hozzáférjen online lépteid digitális nyomaihoz.
A polgárok immár nemzetközileg feladták magánszférájuk nagyját, egyszerűen az olyan amerikai multik, mint a Google, Facebook, Apple, Microsoft, Skype, Yahoo és mások digitális szolgáltatásainak használatával. Ezen cégek mindegyike az „első a profit” erkölcsi vákuumában működik, és sok esetben konkrétan pénzt szednek az NSA-től az ügyfeleik kommunikációjához és adataihoz való hozzáférés kiváltságáért. Az aktuális Snowden-kiszivárogtatások szerint a Microsoft és az NSA közti összejátszás olyan meghökkentő szintű, hogy előbbi megengedi az utóbbinak, hogy kódolási protokollokat adjon az Outlook, a Skype és a felhő-szolgáltatásokhoz és ami adatot az NSA összegyűjt, azt rutinszerűen továbbítják mind az FBI-nak, mind a CIA-nek (Guardian, 2013. júl. 12.). A borzasztó irónia túlontúl nyilvánvaló, hogy figyelmen kívül hagyjuk: az amerikai kormány az NSA-n keresztül adófizetők pénzét költi, így ezek a vállalatok profitálhatnak minden személyes adatod és kommunikációd átadásából.
Egy ilyen istentelen szövetséget, amely az összedolgozó kormányok és transznacionális vállalatok közt jön létre, akár fasizmusként is meghatározhatnánk, de ennek a műveletnek a globális természete talán új kifejezést igényel annak definiálására, hogy mit jelent mindez, mint globális jelenség. (Mussolini meghatározása szerint "a fasizmust pontosabban korporatizmusnak kellene nevezni, mert egyesíti az államhatalmat és a korporációs hatalmat." Tehát a fasizmus magyarul és világosan az államhatalom és a vállalati hatalom összeolvadása, amikor az állam a vállalatok érdekeit szolgálja ki az emberek érdekeivel szemben. – a szerk.)
A Snowden körüli nemzetközi médiacirkusz közepette fontos, hogy ne feledjük el, mi tette lehetővé, hogy az NSA és GCHQ-féle ügynökségek büntetlenül cselekedhessenek, ez pedig a tény, miszerint mindkét kormány jeleskedett a szeptember 11 utáni paranoia kiaknázásában, ami eltérítette a nemzet tudatát mind az USA-ban, mind az Egyesült Királyságban. Mindaz, ami megalapozta irgalmatlan háborús megbízatásuk létrejöttét, két szóval összefoglalható: „Terrorellenes háború”.
Az már most világos a világ polgárai előtt, hogy az amerikai szövetségi kormány és az NSA ellenőrizhetetlenné vált, és minél előbb meg kell zabolázni annak érdekében, hogy az ország valamit is megőrizhessen fennmaradó morális megbecsüléséből, miközben az iránta táplált jóindulatnak már csaknem minden nemzetközi – és belföldi - tartalékát kimerítette. Washington eddigi, hűvös és megbánást nem mutató hozzáállásából ítélve nem úgy tűnik, hogy az ország iránti jóindulat magas prioritást élvezne. Amíg a problémát nem vitatják meg kielégítő módon, addig tátongó lyuk fog maradni a nemzetközi közösség morális vezetésében.
A politikai vezetők túl lassan fogják fel, hogy amikor a jóindulat elfogy, akkor a bizalom is, ez pedig igazán csúszós lejtőnek bizonyulhat.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.